Érkézés

Há kié vónák, persze, hogy elbírtam! Na de hogy? Úgy volt megbeszélve, hogy egy Erasmusos csaj, akinek még az interneten segítettem valamiben, kijön majd elém és húzza a bőröndömet, hogy én a bicóra figyelhessek. Csakhogy ez a lány nem volt sehunn sem. Pedig még sms-t is írtam neki, meg hívtam is. De mint kiderült rosszul írtam neki az időpontot, amikor jönnie kell elém, illetve a számát is rosszul mentettem el. Plussz, amikor ő hívott engem, akkor nem tudtam válaszolni, mert a Vodafone letiltotta a kártyámat amiért már 1 éve nem raktam rá pénzt. Na, mindegy nekiindultam egyedül.

Először is a vasúti síneken kellett átmennem, de az aluljáróhoz kb 50 fok lépcső vezetett - ami nyilvánvalóan nem molnárkocsinak való terep – viszont a síneken átvezető utat pedig elállták a vonatok. Úgyhogy szépen vártam 15 percet, amíg elmentek a vonatok. Ez idő alatt egy nagyon buzgó olasz bácsi betalált, hogy mit keresek (mert a kis térképemet nézegettem) és jó igényessen elmagyarázta, hogy mit fogok látni a szállásomhoz vezető úton. Nem úgy mint a recepciós bácsi a hotelban, ahova a kulcsomér kellett beugranom. Átadta a kulcsomat és mondta, hogy a hatodik emeletre kell mennem.
Kérdeztem, hogy miért, de nem értettem a választ.
Kérdeztem, hogy most komolyan menjek fel a hatodik emeletre? Minek? - Kezdett ideges lenni az amúgy nagyon álmos pasas.
Mondom, jó elindulok fölfelé, de ugye figyel a cuccomra? – Nem, nem lehet itt hagyni.
Most komolyan cipeljem föl? – Jó, hagyja itt.
Elindultam fölfelé, közben magyarul káromkodtam.
Első emelet: itt nincs senki. Vajon találkoznom kéne itt valakivel, vagy mi a fenének kell nekem feljönnöm?
Második emelet: Itt is csak szobák vannak. Lehet, hogy ebben a hotelben kell megszállnom és nem is a diákszálláson?
Lementem és őszintén az úr arcába néztem.
-Nézze, én még mindig nem értem, hogy nekem minek kell fölmennem a lépcsőn! Megmagyarázná lassan, hogy értsem is?
-Hát, mert a hatodik emeleten lakik.
-De itt?
-Mutassa a kulcsát!
-(Mutatom.)
-Ja, nem itt, hanem a Firenze-Zurigoban (az a koleszom neve). – és visszafordult a gépéhez az álmos arcával
-Aha, és az merre is van?
-Hát itt egyből le kell menni. – és szélesen lendített egyet a karján
Najó köszi. - hogy ezek mennyire nem tudnak útbaigazítani…és elindultam. Ha eltalálom azt az utcát, amire gondolt a csóri, akkor valóban seperc alatt megérkeztem volna. Ellenben én leírtam egy akkora karikát, hogy közben a fél belvárost felfedeztem. Vagy legalábbis olyan hosszúnak tűnt, mert közben nagyon szentségeltem.

Úgy indult, hogy gratuláltam magamnak, hogy otthonról rossz előítéletekkel indultam, mert ez a város undorító (ezt mondjuk a vonatból is láttam). De ennyire azért nem számítottam rosszra – gondoltam.
"Minek kellett nekem eljönnöm Edinburghból? - Az sokkal jobb volt.
Vajon késő-e már lemondani az egészet? Vajon visszamehetek-e még? Úristen ez a környék tényleg olyan mintha egy teljesen más kontinensen lennénk."
Aztán amikor megérkeztem egy pillanatra elkattant az agyam, hogy még lift sincs, de megtaláltam.
Felmentem a szobámba. Valóban a hatodik emeleten volt.

A szoba tágas, igazából 2 személyre szabott, de csak egyedül vagyok benne, ez jó hír. Van saját fürdőszobám és egy működő hűtőm, ezek is kellemes meglepetések.

2 ablakom van, egy a szobában, egy a fürdőszobában. Időnként (akkor éppen) kegyetlen kajaszag árad befelé mindkettőből. A szobából a 2 méterre lévő szomszéd házra nézek, ahol egy tucat szenegáli táskaárus lakik és igen hevesen tudnak beszélgetni egy fura nyelven. A két ház között szemétdomb, mert egyesek oda ürítik a szemetüket.

A fürdős ablak a kikötőre és az autópályára nyílik, ezért érdekes látványt nyújt, de egy folyamatos zajt biztosít.

Aludni tehát nem könnyű itt, de szerencsére a legzavaróbb tényező a hőség, ami el fog múlni. A monoton zajt meg lehet szokni, a szenegáliak pedig éjfél-egy körül be szoktak kussolni.

Egy kis szusszanás után kicsit fel akartam deríteni a terepet, úgyhogy lementem az utcára. Forogtam kettőt, hogy eldöntsem merre induljak neki és ekkor láss csodát, szembe jött velem az egyetlen ismerősöm, akit tudtam, hogy Genovában tartózkodik. Ő Chiara, Domenico nővére, akiknél a tavalyi nyár elején lakhattam, amikor Gradoban dolgoztam. Nem hittünk egymás szemének, hogy véletlenül találkozunk. Ha nincs rajtam a kontaktlencsém fel sem ismertem volna. De ha már így alakult, akkor kb 5 órától éjfélig sétálgattunk, kaptam egy gyors turistavezetést Genováról. Nagyon lefárasztott ez a vasárnap, de még így is egy órába telt elaludnom. Pedig másnap várt rám az olasz szintfelmérő…