Vajon kinek a fia a lifthívó gomb a házunkban? :)

Az új otthonom

A lakásomban 2 szingli és 1 kétágyas szoba van. Én gyorsan lestoppoltam azt a szinglit, amelyik a teraszra nyílik. Ezért jó, ha a lakótársaid nem beszélnek olaszul és neked kell a közvetítővel tartani a kapcsolatot! :D

Nagyon tágas a lakás, hatalmas terek vannak, de sajnos kevés a bútor. Sajnos is meg nem is, mert így van hely breakelni a nappaliban, ha beköszönt a tél és nem lehet bringázni odakint. :) Az első pár nap takarítással telt, ezen a héten pedig kaját, piát tárazok, illetve olcsó bútorok után kutatok. Már szőnyeget is szereztem a fürdőszobába meg az én szobámba is, amin tudok felülésezni, illetve igény esetén aludni is lehet rajta. :)
Íme pár kép:

A bal oldali épületben lakom. Ezen a szép emelkedőn kell mindig felcaplatnom.

Az előszoba, ahol a bringám alszik:

A nappali, ahol a vendégek alszanak:

A dupla szoba, ahol a német Martin és a francia Kevin alszanak:

A belső szoba, ahol a francia Joseph alszik:

Ahol az én testem alszik (átalakítás előtt):

Ahol a konyha alszik:

Ahol a WC alszik:

Ahol a város népe alszik:

És, ahonnan mindezt látni, a terasz:

Költözés

Hétfőn átköltöztem! :) Nem is volt olyan nehéz, mint ahogy azt vártam. Az itteni BKV nem vonaljegyet árul, hanem 100 perces jegyet. Ebbe a 100 percbe éppen belefért kettő oda-vissza utazás a koleszből az új lakásba, harmadjára pedig átvittem a bringámat, bringával. :)
Az első körben a bőröndöt és a dobozt vittem, amibe mindent bedobáltam és körbecelluxoztam ismét. A második körben csak egy ágymatracot cipeltem át, amit az egyik kiköltöző szomszédom hagyott rám. Gondoltam megtartom, mert jól fog még jönni. Például Misha is ezen aludt amikor itt volt. Viszont, ahogy elindultam az utcán a busz felé eszembe jutott a bolond hajléktalan, aki a kolesztól kb 50 méterre "lakik" egy bolt kirakata előtt az utcán. A környék látszólag befogadta. Nem látom, hogy bántanák, gondolom kaját is ad neki valaki. Néha láttam labdázni a gyerekekkel. 10 méterről érezni a szagát. Szóval szerencsétlen ember nem hogy hajléktalan még bolond is, gondoltam több hasznát venné a matracomnak mint én magam. Elindultam hát felé, hogy odaadjam neki. Már ahogy közeledtem felé káromkodott valamit, amit nem értettem. Amikor elé értem megkérdeztem, hogy kéri-e a matracot. Erre szintén káromkodni kezdett valami furcsa nyelven, amit valószínűleg csak ő ismer. Megkérdeztem mégegyszer. Ő erre felkelt és megindult felém káromkodva. Kérdőn oldalra néztem, ahol egy szenegáli kismama figyelt minket és az arcáról ezt olvastam le: Igen, ő bizony egy gyagyás ember, akin még segíteni sem lehet. Nem akartam hát erőltetni a dolgot, nehogy nekem jöjjön (mármint a csöves, nem a kismama), tovább álltam hát.
Szóval végre otthagytam azt a környéket, ahol az egy hét alatt kétszer láttam, hogy a rendőrök letartóztatnak valakit, ahol a hölgyek az utcán dolgoznak, a férfiak pedig időnként gyanúsan megkérdezik, hogy mire van szükségem és ahol négyszer láttam patkányt, s egyszer bele is rúgtam véletlenül. Ehhez képest most ugyanazért a pénzért egy csöndesebb, panorámás lakónegyedben vagyok, ahonnan 10 perc a belváros és 15 perc a suli bicóval.

Részletek és képek a lakásról a folytatásban...

Misha in Genova

Pénteken délután megérkezett Misha. Sétálgattunk a városban, megmutattam neki azt a környéket ahol most lakom és azt, ahova költözök. Ő is a költözést javasolta. Este egy vacsorára voltunk hivatalosak többi Erasmusos diákhoz utána pedig bulizni mentünk velük.

Szombaton strandolni voltunk a tengerparton Chiaraval és 2 lengyel csajjal, akik szintén Erasmusosok. Hazafele megéheztünk és felajánlottam, hogy főzök egy lecsót az egyik lány konyhájában.

Magyaros összetevők híján kicsit szokatlanra és hígra sikeredett, de azért mindenki kinyalta a tányérját maga után. Este leszakadt az ég, úgyhogy nem tudtunk bulizni menni, csak kártyáztunk és megtanítottam nekik a Perudot. Ilyen értetlenül még soha senki nem állt hozzá ehhez a játékhoz. Az egyik lengyel annyira ideges lett attól, hogy nem érti, hogy inkább ki ment cigizni. Csalódtam benne! :D

Vasárnap pedig pihentünk illetve a kikötőben mászkáltunk Mishával, akinek a vonatát sztrájk miatt törölték, így csak este 6 órakor tudott visszaindulni Milánóba.

Olasz bürokrácia

És igen! Tudtam, hogy nem lehet ez annyira szar hely, mint amilyennek látszik! Ma találkoztam néhány bicóssal! Najó, csak bmxesekkel, de az is jobb mint a robogósok. :D Éppen egy bringaboltba mentem -amit a neten kb 1 óráig tartott megtalálnom-, hogy zárat vegyek magamnak, amikor találkoztunk. De azt mondták, hogy ahova indultam az gagyi, úgyhogy elkísértek egy másikba ahol vettem is egy zárat. Utána pedig elvittek egy skateparkba, ami kb 50 méterre volt a tengertől. Mondjuk nem nagyon figyeltem a panorámát, inkább élveztem, hogy végre nyomathatom egy kicsit.

Na, de tartozom még egy pár nap elmesélésével. Próbálok belehúzni, mert holnap jön meglátogatni a Misha barátom (akivel iskolatársak voltunk Duinoban és most Milánóban tanul) és megyünk majd strandolni is, úgyhogy lesz mit posztolnom akkor is.

Tehát az olasz szintfelmérő: Elég az hozzá, hogy meg volt adva a cím, de szokás szerint az épület nem ott volt, ahol lennie kellett volna és a környéken vagy senki sem tudta, hogy hol van, vagy két-háromértelműen válaszoltak. Persze nem csak én voltam ilyen szerencsétlen. Egyedül indultam, de 2-3asával csatlakoztak hozzám az elveszett cserediákok, míg nem a végén 10en lettünk és 15 perces késéssel találtuk meg a termet. A tanárnénik éppen akkor osztották ki a tesztet, úgyhogy ezek szerint a 15 perces késés az is nem késés. A teszt nem volt nagyon nehéz, biztos a haladó csoportba fogok kerülni. A teremben legalább 100an voltunk.

A teszt után elmentem beiratkozni. A megfelelő irodát hasonlóan nehéz volt megtalálni. Viszont mivel az Erasmus szerződésembe az volt írva, hogy csak szeptember 20-án kezdek, ezért azt mondták, hogy még nem tudnak beregisztrálni engem. (12-e volt) Éppen emiatt a menzán sem ehetek, ami a szállásommal együtt járna. Ezt persze csak a szállásközvetítőnél tudtam meg.

Kedden gondoltam kiderítem, hogy hol is van az egyetem és 6 órán át bicikliztem illetve haverkodtam különböző portásokkal, biztonsági őrökkel és takarítónénikkel. Elsősorban arra voltam kíváncsi, hogy az egyetem környékén hol hagyhatom a bicómat biztonságban, mire mindenki értetlenül nézett. Hát miért akarok én biciklivel járni iskolába egy ilyen dimbes-dombos környéken? Hát meg vagyok őrülve? Tény, hogy Edinburghban az iskola parkolója bringákkal volt tele, itt viszont motorral meg robogóval. Jogos a kérdés: Akkor én most menő vagy lúzer leszek? Boh...

Szerdán ismét megpróbálkoztam a beiratkozással és láss csodát, most sikerült! :D De a diákigazolványomért külön köröket kellett futni. Úgy kezdődött, hogy egy informátor elküldött a csekkfeladó ablakhoz, hogy fizessek. (Ilyen bódékat képzeljetek el, mint egy bazárban.) Odamentem, hogy mit is kéne fizetni? A csajok a pultban nem tudták, hogy kell-e fizetnem. Meg kellett hát várnom a srácot, akinél éppen voltak. Aztán a srác mondta, hogy ő sem tudja, hogy Erasmusosoknak kell-e fizetni a diákigazolványért, de meg tudjuk kérdezni. Átmentünk hát az info-sátorba. Onnan elküldtek vmi titkárnőhöz, aki mondta, hogy nem kell fizetnem. Ezután mehettem egy másik sátorba, ahol kb 2 perc alatt legyártották a diákomat és megkaptam a librettomat is (ellenőrző könyvecske).

Ma (csütörtökön) pedig már élvezettel fogyasztottam a menza kaját, ami ugyan nem a legjobb, de eddig naponta min. 10 eurót költöttem kajára és azt így meg tudom spórolni.

Szintén szerdán történt, hogy Riccardo, aki az ARSSU-nak dolgozik mutatott nekem, illetve 3 másik Erasmusos kolesztársamnak egy lakást, amit számunkra talált. Úgyhogy jövőhéten már be is költözhetünk. Részletek majd akkor... Amúgy Riccardo nagyon jófej és segítőkész. Pont mint az a srác a diákigazolványnál, ő is mindig mindenhova elkísér az irodán belül. Így már a fél iroda tudja, hogy én vagyok Attila a Hun, az Isten ostora és amikor jövök előre köszönnek. :D

Ha szüleim tudták volna, hogy mennyivel megkönnyítik az életemet, amikor Attilának neveztek el... :D Ma pl az étteremlánc igazgatójával kb 10 percig beszélgettünk a bringázásról, pedig látszólag vmi fontos dolga volt a gépén. Amúgy Riccardo már be is jelölt Facebookon. Sőt, az egyik kolléganője is. Nálunk Edinburghban a Scottishapartmennél nem volt szokás a vendégeket bejelölgetni Facebookon.

Szóval most úgy gondolom, hogy ez a város egy hatalmas putri, amiben teljes anarchia uralkodik és semmi sem úgy van, ahogy az le van írva. Ha egy másik népet telepítenének ide, akkor azok éhen halnának, de az olaszok tudják, hogy mi a dolguk és ha valaki szimpatikus nekik, akkor azt megsegítik és már meg is van minden oldva.

Érkézés

Há kié vónák, persze, hogy elbírtam! Na de hogy? Úgy volt megbeszélve, hogy egy Erasmusos csaj, akinek még az interneten segítettem valamiben, kijön majd elém és húzza a bőröndömet, hogy én a bicóra figyelhessek. Csakhogy ez a lány nem volt sehunn sem. Pedig még sms-t is írtam neki, meg hívtam is. De mint kiderült rosszul írtam neki az időpontot, amikor jönnie kell elém, illetve a számát is rosszul mentettem el. Plussz, amikor ő hívott engem, akkor nem tudtam válaszolni, mert a Vodafone letiltotta a kártyámat amiért már 1 éve nem raktam rá pénzt. Na, mindegy nekiindultam egyedül.

Először is a vasúti síneken kellett átmennem, de az aluljáróhoz kb 50 fok lépcső vezetett - ami nyilvánvalóan nem molnárkocsinak való terep – viszont a síneken átvezető utat pedig elállták a vonatok. Úgyhogy szépen vártam 15 percet, amíg elmentek a vonatok. Ez idő alatt egy nagyon buzgó olasz bácsi betalált, hogy mit keresek (mert a kis térképemet nézegettem) és jó igényessen elmagyarázta, hogy mit fogok látni a szállásomhoz vezető úton. Nem úgy mint a recepciós bácsi a hotelban, ahova a kulcsomér kellett beugranom. Átadta a kulcsomat és mondta, hogy a hatodik emeletre kell mennem.
Kérdeztem, hogy miért, de nem értettem a választ.
Kérdeztem, hogy most komolyan menjek fel a hatodik emeletre? Minek? - Kezdett ideges lenni az amúgy nagyon álmos pasas.
Mondom, jó elindulok fölfelé, de ugye figyel a cuccomra? – Nem, nem lehet itt hagyni.
Most komolyan cipeljem föl? – Jó, hagyja itt.
Elindultam fölfelé, közben magyarul káromkodtam.
Első emelet: itt nincs senki. Vajon találkoznom kéne itt valakivel, vagy mi a fenének kell nekem feljönnöm?
Második emelet: Itt is csak szobák vannak. Lehet, hogy ebben a hotelben kell megszállnom és nem is a diákszálláson?
Lementem és őszintén az úr arcába néztem.
-Nézze, én még mindig nem értem, hogy nekem minek kell fölmennem a lépcsőn! Megmagyarázná lassan, hogy értsem is?
-Hát, mert a hatodik emeleten lakik.
-De itt?
-Mutassa a kulcsát!
-(Mutatom.)
-Ja, nem itt, hanem a Firenze-Zurigoban (az a koleszom neve). – és visszafordult a gépéhez az álmos arcával
-Aha, és az merre is van?
-Hát itt egyből le kell menni. – és szélesen lendített egyet a karján
Najó köszi. - hogy ezek mennyire nem tudnak útbaigazítani…és elindultam. Ha eltalálom azt az utcát, amire gondolt a csóri, akkor valóban seperc alatt megérkeztem volna. Ellenben én leírtam egy akkora karikát, hogy közben a fél belvárost felfedeztem. Vagy legalábbis olyan hosszúnak tűnt, mert közben nagyon szentségeltem.

Úgy indult, hogy gratuláltam magamnak, hogy otthonról rossz előítéletekkel indultam, mert ez a város undorító (ezt mondjuk a vonatból is láttam). De ennyire azért nem számítottam rosszra – gondoltam.
"Minek kellett nekem eljönnöm Edinburghból? - Az sokkal jobb volt.
Vajon késő-e már lemondani az egészet? Vajon visszamehetek-e még? Úristen ez a környék tényleg olyan mintha egy teljesen más kontinensen lennénk."
Aztán amikor megérkeztem egy pillanatra elkattant az agyam, hogy még lift sincs, de megtaláltam.
Felmentem a szobámba. Valóban a hatodik emeleten volt.

A szoba tágas, igazából 2 személyre szabott, de csak egyedül vagyok benne, ez jó hír. Van saját fürdőszobám és egy működő hűtőm, ezek is kellemes meglepetések.

2 ablakom van, egy a szobában, egy a fürdőszobában. Időnként (akkor éppen) kegyetlen kajaszag árad befelé mindkettőből. A szobából a 2 méterre lévő szomszéd házra nézek, ahol egy tucat szenegáli táskaárus lakik és igen hevesen tudnak beszélgetni egy fura nyelven. A két ház között szemétdomb, mert egyesek oda ürítik a szemetüket.

A fürdős ablak a kikötőre és az autópályára nyílik, ezért érdekes látványt nyújt, de egy folyamatos zajt biztosít.

Aludni tehát nem könnyű itt, de szerencsére a legzavaróbb tényező a hőség, ami el fog múlni. A monoton zajt meg lehet szokni, a szenegáliak pedig éjfél-egy körül be szoktak kussolni.

Egy kis szusszanás után kicsit fel akartam deríteni a terepet, úgyhogy lementem az utcára. Forogtam kettőt, hogy eldöntsem merre induljak neki és ekkor láss csodát, szembe jött velem az egyetlen ismerősöm, akit tudtam, hogy Genovában tartózkodik. Ő Chiara, Domenico nővére, akiknél a tavalyi nyár elején lakhattam, amikor Gradoban dolgoztam. Nem hittünk egymás szemének, hogy véletlenül találkozunk. Ha nincs rajtam a kontaktlencsém fel sem ismertem volna. De ha már így alakult, akkor kb 5 órától éjfélig sétálgattunk, kaptam egy gyors turistavezetést Genováról. Nagyon lefárasztott ez a vasárnap, de még így is egy órába telt elaludnom. Pedig másnap várt rám az olasz szintfelmérő…

pre-Genova

Kedves olvasóim!

Remélem jól telt a nyaratok! Az enyém nagyon, de most új kalandok várnak rám Genovában.

Ugyan sokat gondolkodtam rajta, de nem fogok egy új blogot nyitni azzal a címmel, hogy attilaingenova.blogspot.com. Mivel a University of Edinburghtól nyertem meg az Erasmus ösztöndíjat, úgy gondolom, hogy ez az évem az edinburghi élmenyeimhez köthető.

Edinburgh részéről pikk-pakk megvoltak az előkészületek, viszont Genova felől ez nem (volt) ilyen egyszerű. Először is, bármit akarok nekem kell megkeresni az felelőst („il responsabile” – ezt nagyon sokat emlegetik errefelé). Így, írtam még májusban egy professzornak, aki segített kiválasztani a tantárgyaimat (úgy ahogy), hiszen ez elengedhetetlen volt az Erasmus szerződéshez. Aztán júniusban elkezdtem kutatni az internetes jelentkezést illetően, de júliusig el sem készültek a webes felülettel az olaszok.

Augusztusban pedig kb 3 naponta telefonáltam és/vagy hívtam fel az egyetemet, hogy segítsenek már nekem szállást keresni. Ohh, de hát az nem úgy megy. Azt mondták, hogy csak akkor tudnak segíteni nekem, ha személyesen befáradok az ő irodájukba - reggel 9 és 12 között – és akkor majd elkezdenek keresni nekem szállást. Addig pedig egy 8 ágyas koleszszobában lakhatok, ahol az első négy éjszaka ingyenes ugyan, de a többi 18 euro/éjszaka. Meg hát különben is mennyi cucc lehet egy olyan szobában, ahova 8 diák érkezik egy évre való cuccal? Na szóval ez a megoldás nem annyira tetszett, úgyhogy addig keresgéltem, amíg sikerült megtalálnom jelenlegi szállásomat, a Firenze-Zurigo diákszállást, ahol egy szingli szobát kaptam. Elég drága, de az árban benne van menzai étkeztetés is és így már talán ez a legolcsóbb lehetőség.

Az utazást illetően nem voltak kétségeim, hogy Wizzairrel fogok repülni Bergamoba, majd reptér busszal és vonattal jutok el Milánóba és Genovába. Be is szereztem a repülőjegyet vasárnapra, szeptember 11-ére. Nem direkt akartam pont ezen a napon - ilyenkor jött ki jól. A csomagolás – mint mindig – sok fejtörést okozott otthon. Szerettem volna hozni a bringámat, de mivel csak két kezem van és rengeteg holmim, ezért ez nem volt egyszerű feladat. A megoldás az lett, hogy egy bőröndöt telepakoltunk a másiknak pedig beleöntöttük a tartalmát egy kerékpárszállító kartondobozba, a szétszedett bringám köré. De mivel egy 25 kilós 140*100*30cm méretű dobozt nem könnyű szállítani hozzácelluxoztunk egy molnárkocsit, mintha a poggyász része volna. Mindehez persze jött még egy jól megpakolt hátizsák.

A Ferihegyen fóliázó pasasnak elég olaszos volt a mentalitása: „Nem tudom lefóliázni a dobozt, mert nem fér be a gépbe.” – De aztán csak megcsinálta kézzel az életúnt forma. A repülőn sikerült elaludnom és –gondolom emiatt- félbeszakadt a kontaktlencsém. (Igen, elkezdtem lencsét hordani) Persze mire erre rájöttem már vért köpült szegény szemem a sok nyomogatástól.

A vonaton szerencsére sikerült befoglalnom a budi melletti csomagszállítő részt. De azért izgalmat okozott, hogy mindössze 10 percem volt átszállni a buszról a vonatra és 3 perccel az indulás előtt még jegykezelő gép után rohangáltam (Olaszországban kezelni kell a vonatjegyet a peronon.), de csak olyannal találkoztam amely azt írta, hogy „fuori servizo” (nem működik) vagy már eleve le volt szerelve. Ezért úgy gondoltam kockáztatok, mert nem akarom lekésni a vonatot. Szerencsémre nem jött a jegykezelő (aki amúgy kezeletlen jegyért 50 eurora megvághatna) , így végülis van egy ingyenjegyem Milánóból Genovába, amit még 3 hónapon belül felhasználhatok (és fel is fogok).

Igen ám, de amikor megérkeztem Genovába nem számoltam vele, hogy az itteni utcákhoz/járdákhoz képest a macskakő olyan, mint az Ady Endre úthoz képest a Hungaroring. Hogy elbírtam-e a 70 kiló csomagot hozni 4 gesztenye méretű keréken? Lehet tippelgetni! A választ a következő bejegyzésből megtudhatjátok… J