Költöztetés a kastélyban

Úgy utálom, hogy sokszor egy hétig sincs miről írni, aztán hirtelen annyi mindenről akarok, hogy senki se olvasná el, olyan hosszú lenne.

Úgyhogy most csak napomat fogom elmesélni, a múlt szerdát, amiről most kaptam meg a fotókat.

Két hete találtam az egyetem álláshirdető oldalán, hogy magánszemély erős, segítőkész diáklegényt keres költöztetés jellegű munkára, szerdára. Ez pont rám illik, ráadásul én szabad vagyok szerdánként, úgyhogy már hívtam is a számot. Én voltam az első jelentkező. A pasas feltett néhány ismerkedő kérdést:

-Kövér vagy vagy Sovány? - Sportos.

-Milyen magas vagy? - 185 centiméter.

-Az mennyi? - Egy egész nyolcvanöt méter.

-De inkább 4 láb vagy 6 láb? - Jaaa, őőőő, még több is mint 6.

-Remek, vasárnap reggel be tudnál ugrani, hogy szemügyre vegyünk? Meg a feleségem biztos beszélgetni is akar majd veled.

-Persze, nem gond.

Így hát a szerda előtte vasárnapon meglátogattam Mr. és Mrs. Lockhartot, egy középkorű házaspárt. Először csak a néni volt otthon. Ő nagyon kedves volt, sokat kérdezett a suliról, beszélgettünk. Aztán hazaért a pasas, aki szerintem kicsit az ő tekintélyét próbálta felépíteni, a szar vicceivel, meg azzal, hogy próbált szigorúnak látszódni. De kiválasztottak hát, úgyhogy megbeszéltük, hogy szerdán reggel 9kor találkozunk az autókölcsönzőnél.

Szerda reggel kikölcsönöztünk egy kis teherautót, amolyan tipikus bútorszállítót és hármasban elindultunk kifele a városból. Megkérdeztem, hogy hova megyünk, mire a hapsi válaszolt, hogy mindjárt bekötik a szememet és elrabolnak. Mondom, az jó vicc lenne, de csak azért kérdezem mert én még csak egyszer hagytam el Edinburghot úgyhogy most ez nekem végülis egy érdekes kis kirándulás. Ez úgy hatott a párra, mint valami varázsszó és az út hátralevő részében mindig mondták, hogy hol mit látunk, valamint elmesélték Skócia és az ő családi történetüket is.

Az épület, ahova mentünk állítólag 500 éve a bácsi családjának birtokában van. Az anyukája nem rég halt meg. A házat a bátyja örökölte, de a berendezés egy részét ő. Azért mentünk most, hogy ezeket elhozzuk. Hiszitek vagy sem a háznak saját Wikipedia oldala van:

http://en.wikipedia.org/wiki/Corehouse

Itt található.

Most, ahogy ezt a kastélyt nézitek biztos sajnáltok, hogy úristen egy ilyet kipakolni nem lehet semmi meló. Igen ám, csakhogy egyetlen szobába elő voltak készítve azok a dolgok, amiket viszünk, és csak alig volt 1-2 asztal vagy éjjeliszekrény, a legtöbb "csak" festmény volt régi urakról és asszonyokról, gondolom a család tagjairól.

Így 2 óra csevegés és autókázás után kezdett lelkiismeret furdalásom lenni, hogy dolgozzak már. Úgyhogy egyből nekiestem a megjelölt bútoroknak, de akkor jöttek a háziak, a báty és a felesége. Be kellett mutatkozni. Hugh (a bácsi) megemlítette nekik, hogy beszélek olaszul, mire a feleség felragyogott és olaszul kezdett ismerkedni velem. Kicsit beszélgettünk, de a többiek csak csöndben figyeltek. Kezdtem érezni, hogy gáz, úgyhogy visszaváltottam angolra és mondtam, hogy na én megyek pakolni. Erre Hugh rendre utasított, hogy a pakolás még ráér, mivel a sógornője kávézni hívott minket, ezért most kávézni megyünk. Hát, mondom jól van, de már kezdtem röhejesen jól érezni magam.

Kb 2 perc séta után a ház különböző folyosóin megérkeztünk egy szalonba. A helyiség úgy nézett ki mint egy múzeum. Antik bútorok, régiségek, a falakat alig lehetett látni a portréktól és egyéb festményektől. Még a tető is díszes volt és szőnyeggel volt burkolva. Középen egy hatalmas asztal állt, ahol talán királyi lakodalom volt egykoron. Mi nem ehhez ültünk, hanem egy kisebbhez, az ablak mellé. A porcelán ivókészlet már oda volt készítve. Csak csodáltam, mint egy gyerek és arra gondoltam bárcsak a mama is láthatná, mert ő nagyon szereti az ilyen dolgokat. A kávé is nagyon finom volt, viszont a keksz ismerős, szerintem ők is a Tescoban vásárolnak. :)

A traccsparti után végre munkához láttunk, de hamar rájöttem, hogy azért itt nem fogom megerőltetni magam, inkább csak az értékek biztonságos elrendezése volt a feladat. De a házaspár (Hugh és Pippa) végig velem együtt dolgozott. Hamar elértem azt a szintet, hogy már Hugh is kedvesen kért meg, hogy ezt vagy azt csináljam meg, Pippa pedig Sweaty-nek (Édeske) hívott.

A raktér már majdnem tele volt, amikor mondták, hogy Pippa megmutatja nekem a közeli vízesést, amíg Hugh egyedül befejezi a pakolást. Elindultunk hát. Még egy fényképezőt is a kezembe nyomtak, mert mondtam, hogy sajnos nem hoztam a sajátomat.

Így készült az alábbi néhány fotó:

Búcsúzásul a báty és az olaszul beszélő nő megadták a telefonszámukat és az edinburghi címüket. Azt mondták, hogy keddenként ott szoktak vacsorázni, ugorjak be ha van kedvem. Kedvem az volna, de sajnos ezen a héten tanulnom kell mint a gép, jövő kedden pedig már Londonban leszek és irány Olaszország! Részletek a következő bejegyzésben...